Nagyon izgalmas része a meddőség lelki okait kutató terápiáknak, amikor túl vagyunk az első egy-két találkozáson, és kezd kibontakozni, hogy mi is áll meddőséged mögött.
Bizony nem kevés azon nők és férfiak száma, akiknek gyermekkorukban az édesanyja nem állt a helyzet magaslatán. Ennek következménye, hogy ezen klienseimnek nem egy melegszívű, szerető, ölelő kéz és kar képe jelenik meg, ha az édesanya említésre kerül.
Sokszor kérdik klienseim bizonytalanul (miközben már elszánták magukat a közös munkára, tehát van hitük, és akaratuk a változtatásban!), hogy “Viki! Most komolyan azt mondja, hogy a gyerekkorban megélt történések ennyire befolyásolják a mostani életemet?”
Én ilyenkor buzgón bólogatok, és próbálom elmagyarázni, hogyan is működünk mi emberek. Mert aki hozzám eljön a meddősége lelki okait megérteni, és a problémáit, nehézségeit átdolgozni, annak nem csak támogatást, és segítséget, de sok magyarázatot is adok, hogy ő is értse miként működik. Ez nagyon komoly erőforrás lehet a mindennapokban, hiszen sokszor mondjuk (én is!), egyszerűen nem értem, hogy egy helyzetben miért viselkedtem úgy ahogy!
Van két történés, ami megalapoz bennünket, a bizalmunkat és a kötődésünket, kapcsolódásunkat a másik emberhez.
Ennek megértéséhez két fogalom fog segíteni (ne ijedj meg tőlük, mindjárt magyarázom is őket!):
- introjekció
- identifikáció
INTROJEKCIÓ, azaz magunkba vetítés.
Ez egy nagyon korai időtől bennünk lévő működés. A külvilágból érkező élményeket magunkba építjük, valamint a külső tulajdonságokat magunkra vonatkoztatjuk.
A születésünk után az édesanyánkkal, gondozónkkal egy érzelmi egységben élünk. Szimbiózisban vagyunk vele, és úgy érzékeljük, hogy mi ketten egyek vagyunk.
Ebben az állapotban kezdjük tanulni, hogy kik is vagyunk, milyenek is vagyunk. Itt rakják le gondozóink a BIZALOM alapjait. Ha reagálnak jelzéseinkre, ha AZONNAL kielégítik igényeinket, akkor megtanuljuk a világról, hogy az jó és biztonságos. Eközben azt is megéljük, ahogyan hozzánk, felénk fordulnak, tehát egyfajta MINŐSÉGET is tanulunk.
A kötődéselmélettel foglalkozó kutatások igazolják, hogy a legelső időkből hozzuk az információt arról, hogyan viszonyuljunk másokhoz, különösképpen azokhoz, akikkel bizalmi, intim, érzelmi viszonyba szeretnénk kerülni. Ezt az információt mintának is tekinthetjük, ez alapján fogunk felnőttként a másikkal együttműködni.
Ha szerettek, mosolyogva és ölelő karokkal gondoztak bennünket, ha sírtunk vigasztaltak és segítettek kínunk megélésében, akkor egy jó kapcsolati mintát viszünk magunkkal.
Ha nem figyeltek ránk, ha nem a jelzéseinkre reagáltak, és félreértették vagy nem foglalkoztak a bennünk zajló történésekkel, akkor egy hibás mintát viszünk magunkkal. Ez addig is elmehet, hogy nem tudjuk értelmezni sem a saját érzéseinket, sem mások jelzéseit.
IDENTIFIKÁCIÓ, tehát azonosulás.
Ahogy telik az idő születésünk után, úgy kezdünk ráébredni önmagunkra. Igazi nagy fordulat, amikor kimondjuk a “nem”-et, visítva közöljük valamire, hogy az “enyém!”, és tisztába kerülünk azzal is, hogy lányok vagy fiúk vagyunk.
Itt kezdődik egy nagyon fontos mozzanat, ami eltart szerintem életünk végéig, s ez az AZONOSULÁS.
Nyilván a legnagyobb minta apa és anya, de melléjük azért még felsorakozik az összes fontos kötődési személy: nagyszülők, testvérek, gondozók, tanítók, példaképek, barátok… stb.
Eleinte a szülők vannak “kéznél”, így a leány az anyura szeretne hasonlítani, a fiú apura. A gyerekek lesik, hogy mitől apu az apu, és fordítva. Meg is “csinálják magukat”: a szülők ruháit felpróbálják, az eszközeikkel is ugyanazt a tevékenységet eljátsszák, gyakorolják. Miközben gyerekként azt éljük meg, hogy olyan vagyok, minta apu/anyu: úgy öltözködöm, úgy cselekszem, úgy beszélek… stb. , a lelkünk, az érzéseink is működnek, és rögzítik ezt az állapotot.
Mi történik, ha jó az anya/apa? Megéljük a gondoskodást, hogy örömet okozunk, hogy jók vagyunk, hogy szeretve vagyunk. Tehát magunkkal jó viszonyba kerülünk, és ezzel a jóval azonosulunk. Persze sokszor teszünk rossz fát a tűzre, ekkor azt is megéljük, hogy anya bosszús apa mérges, és a csínytevésnek bizony következményei vannak. Ilyenkor érezhetjük, hogy az anyát/apát épp nem szeretjük, mert megtilt valamit, vagy büntet. De tudjuk, hogy ez el fog múlni és megint minden jó lesz. Ebből a jó anyu/apu helyzetből és a rossz anyu/apu helyzetből lesz egy egységes képünk anyuról és apuról. Közben kialakul magunkról is egy kép: hol jók és hol rosszak vagyunk, de közben MINDVÉGIG SZERETHETŐK IS!
Mi történik, ha nincs jó és gondoskodó anya? Ha nem figyelnek rád? Ha gorombák veled? Ha nem foglalkoznak azzal, hogy neked rossz, vagy valami szenvedést okoz?
Egyrészt beépül ez a nem gondoskodó, rossz anya, és esetleg alig lesz benned jó anya kép. Ezzel sajnos megtörténhet az is, hogy nem akarsz vele azonosulni, hanem épp ellenkezőleg: ELLENAZONOSULNI fogsz: nem akarsz olyan lenni, mint anya. Ha nagyon mély a kötődés zavara, és alig van bizalomnak akár csak csírája is, akkor akár olyan programot is futtathatsz, hogy NEM AKAROK OLYAN lenni, mint az anyám, sőt elmehetsz odáig: NEM AKAROK ANYA lenni!
Persze ez nem ennyire nyilvánvalóan zajlik benned! Van aki ezt nyíltan megfogalmazza, ám sok meddőség terápiában ez először hangzik el. Terápiában van egyfajta érzelmi klíma, ami megsegít, hogy kitudj ilyen érzéseket munkálni magadból, meg tudd őket fogalmazni.
Ha eddig eljutunk, akkor kezdünk dolgozni azon, hogy legyen egy belső jó anyaképed is, amiből tudsz akkora erőt meríteni, amivel tudsz azonosulni, és az anyaság misztériumát be tudod általa engedni!
Kell ennél több?
Igen? Akkor iratkozz fel leveleimre, hogy motiválhassalak, hogy segítsek egy “jó anyát” is találni életedben, akibe kapaszkodhatsz, akiből kiteljesedhetsz!
Ölelés:
Viki, a Léleksimogató
