sziv

Amikor kérdik tőlem, hogy mivel foglalkozom, és hogyan, mivel segítek, akkor sokan hitetlenkednek, hogy tényleg van terápiás, gyógyító ereje a beszélgetésnek. Ma hajnalban megint igazolást kaptam, hogy igenis segít. Hogy hogyan? Íme:

Nem szaladok előre, mert egy hete kezdődött :

Minden jól indult, hiszen a múlt hétvégét pihenéssel töltöttem: gyógyfürdőzés, szaunázás, a test teljes kényeztetése, amit már régóta terveztem, nagyon vágytam rá… A gondok két nap múlva kezdődtek.

A hétfői klienseim aggódva kérdezték, hogy “Csak nem náthás vagyok?”. Bizony nem tudtam tagadni, hiszen a hangom olyan volt, mint ha egy hatalmas hordó mélyéből bömbölt volna a magasba…

Ezt az akadályt még simán vettem, bár kedd reggel kezdtem sejteni, hogy ez nem egyszerű nátha lesz. Próbáltam kezelni magam a megszokott “ÉLJ gyógyszermenetesen!” szlogen égisze alatt; volt ott minden: kamillagőz, sós kádfürdő, illóolajok… de hiába.

A végső csapást a csütörtök hajnal mérte rám, amikor is nem tettem mást, csupán tüsszentettem egy hatalmasat, ami a derekamat szó szerint megtörte, és én úgy maradtam kb. 45 fokos szögbe görnyedt háttal. Visítani, zokogni, elájulni tudtam volna, de összeszedtem minden erőmet, és minden elvemet félre téve lenyomtam magamba az összes fellelhető izomlazító, gyulladáscsökkentő gyógyszert, majd jelentős lendülethiánnyal küzdve  neki indultam napomnak, mondván nem mondhatok csütörtököt.

A délelőtt még simán ment, valószínű hatottak a kémiai anyagok, no de a délutánt alig éltem túl. Csak kóvályogtam és legszívesebben sírtam volna. Ezt nem engedtem meg magamnak (amit már bánok, mert nem indult volna el bennem ekkora lavina), tartottam magam testileg, amennyire csak bírtam, közben a lelkemben…. jajjj

Mindig azt kérem, ha tanácsot kérnek tőlem testi bajok esetén, hogy ne tegyenek semmi mást, mint legyenek alázatosak magukkal. Ha a test jelez, pl. fáj. akkor bizony az a részünk kér valamit. A testünk tudja mi a jó neki, de nem merünk vele úgy kommunikálni, mint pl. egy Facebook bejegyzéssel. Nyilván nehéz, hiszen mindig minden pillanatban erősnek, trendinek, toppon kell lenni,  de ha fáj valahol és valami jó rá alapból, akkor azt meg kellene tenni azonnal ÖNMAGUNKNAK.

Én feküdni pihenni szerettem volna, de elszaladtam ez elől, hivatkozva a “nem halasztható elintéznivalókra”.

Háh… Délutánra már mindenem sajgott, az érzelmeim pedig teljesen elhatalmasodtak rajtam:

  • mindenre alkalmatlannak éreztem magam,
  • totál csődnek cimkéztem személyemet,
  • hülyéztem magam,
  • haragudtam magamra,
  • soroltam hibáimat,
  • bántottam magam minden kis apró hibámért,
  • felszínre került az összes bűnöm, amit kotorni sem kellett…

… szép lassan én lettem az oka a világvégének is, és már nem csak a testem kínoztam, hanem egész személyemet.

Az i-re a pontot a péntek hajnal tette, amikor is felriadva 4-kor, egészen 6 óráig elborított a szorongásrohamok garmada. Eszembe jutott az összes elintézni való, amit kihagytam testem egész heti kínlódása miatt. Jól beijedtem, hiszen lecsúsztam egy-két nagyszerűnek gondolt előadásról, éreztem, hogy az életemet színesítő hullámok beborítanak és szinte fuldokolva forgolódtam a paplanom takarásában. Ágyam melegéből csak olyanokra tudtam gondolni, hogy itt vagyok, mint egy semmire kelő, nem végzi a munkáját sem, tehát ha én ilyen vagyok (ami persze nem igaz, no de ott ez mélyen hatott), akkor “éhen fogok halni” víziója űzött ki a hűvös konyha zugába.

A gyógyító beszélgetés csodája ekkor talált meg. Ott állt az én nagyszerű társam, akivel mostanában aktív váltásban melegítjük felváltva hitvesi ágyunkat (nem mással, csak úgy egymagunkban :), szóval megkérdezte, no mi a baj?

Mondjuk ezt a kérdést sokszor nyomja (kicsit az a rögeszméje, hogy mindenképpen boldognak lásson, és ennek ő a felelőse…), de ez a másik fajta volt, amiből mindig sok erőt merítek, és aminek következtében balzsamos lágyságra szelídülök, és ismét jóban leszek magammal.

Én hátamat megrogyasztva, szememben lila csillagokat érzékelve a még mindig sajgó fájdalomtól, nem tettem mást mint soroltam, soroltam soroltam, és vég nélkül öntöttem rá minden búmat bajomat. Ahogy kimondtam hangosan az önostorozó és önbizalmamat pusztító szóáradatomat, szép lassan érzelmeimben teljesen megnyugodtam, szívemben megkönnyebbültem, és láss csodát, megláttam minden bajom megoldásának elixírjét. Mindeközben az én hallgatóm nem tett mást, mint meleg együtt érző odafordulással meghallgatott. Végül persze próbálta az “Így oldd meg Édesem!” ötletbörzéjét rám önteni, de már nem kellett, és ezt a módját a problémáim megoldásának amúgy is rühellem.

Mintegy igazi terápiás óra, úgy hatott rám ez a pár pillanat.

Egyszerűen az segített, hogy a szorongásaim, paráim, melyek e beszélgetésig egy lappangó, csapást rám mérő ködgomolyagként terjengtek, egyszerűen elhussantak, és ezzel helyet hagytak a megoldásnak, és a tevékenységeknek.

Rájöttem, hogy ma hiába ülök egész nap az egyetemi képzésemen, képes leszek az ebéd szünetben összehozni egy bejegyzést ide. Rájöttem, hogy a témáért nem kell komoly mélyre ható kutatásokba kezdenem, elég lesz, ha ma csupán önmagamat osztom mag Kedves Olvasóimmal.

Remélem élvezetes volt, még ha a derekam egy kicsit sem lett jobb, vagy hajlékonyabb, az maradt a merev valóságban. Szerintem testem reménykedik, hogy most már végképp megkegyelmezek neki.

Pedig ha tudná, hogy a hajnali spontán, konyhai gyógyító beszélgetés által rájöttem, milyen feladatokat és milyen sorrendben végzek el, nem is tudom, talán úgy november vagy december táján, egy újabb gyógyfürdőzéssel …. 🙂

 

Pin It on Pinterest