Nem sikerült.

Negatív a teszt.

Vagy pozitív, de az ultrahangon semmi sincs.

Vagy van életkezdet az ultrahangon, de aztán szívhang nincs.

A lényeg: NINCS.

NEM VAGY TERHES – VÉGE A VILÁGNAK

Mivel nem sikerült a lombikozás, így elkeseredtél és válaszúthoz érkeztél

Három megoldást tapasztaltam a hozzán fordulók viselkedésében:

  1. azonnal mennek a következőre, kemények, mint a platina, és semmin nem gondolkodnak el, csak a gyógyszereket és a kivizsgálásokat erőltetik vég nélkül,
  2. elbizonytalanodnak egy pillanatra és szélesebb spektrumon kezdik vizsgálni a sikertelen lombikozás következményeit,
  3. feladják örökre a küzdelmet, hogy vérszerinti gyermekük legyen, és soha egy mm-nyit se mennek meddőségi intézmény közelébe.

Az első csoportba tartozókkal nem találkozom praxisomban, hiszen ők nem is gondolnak bele, hogy van esetleg más út is. Csak a testre fókuszálnak, a lelkükre, belső, önmagukkal és körülményeikkel kapcsolatos mélyebb gondolataikra nem.

Ki is mondják: minden a testben van, csak ezekre kell figyelni: hormonokra, táplálkozásra, sportra. A vizsgálatokat és azon eredményeiket tartják fontosnak. Matematikai pontosággal elemzik az adataikat, és összefüggéseket fedeznek fel, melyekkel magyarázzák a sikertelenség okát.

Felkutatják a lehetséges megoldásokat, és tűzön-vízen átviszik akaratukat. Tényleg nem állítja meg őket senki és semmi, és ha azt gondolják van még egy lehetőség a babára, a sikeres inszeminációra vagy lombikra, akkor addig mennek orvos után, amíg azt a beavatkozást valaki el is végzi.

Ha ez 2-5-10 évbe is telik, nem változtatnak irányt, nem téríti el őket semmi attól, hogy lombikozásban vegyenek részt, vakon hisznek a kémcső és a petricsésze nászában.

Számomra a legijesztőbb állapot, amikor már oly mértékúű feszültség rakódik valakire, hogy a vágyott babára kezd neheztelni, és már felé tesz megjegyzéseket: “ha tudná ez a büdös kölök, mennyibe került eddig az érte űzött harc…”

Ha belegondolsz, hogy téged így hívnának egy ünnepi ebédre, akkor vajon elmennél, vágynál egy ilyen vendéglátó társásagára? Nem? Akkor egy piciny lélek, hogy jöjjön így ide? Vajon egy gyermeki lélek kívánja ezt a neheztelést elfogadni anyjától, apjától?

Vajon ez a keménység, ez a “platinaüzemmód” hogyan alakul ki?

Leegyszerűsítve:

  • A sikertelen lombikozás következtében kialakuló veszteségek halmozódása, ami miatt
  • tehetetlenség és harag érzésének teljes elnyomása, félre tétele, illetve a
  • “nem tudom irányítani az életem” bénító gondolatának felülírása azzal, hogy
  • “kemény nő vagyok – mindent elbírok” ismétlése, s ez elvezet a
  • merev személyiség kialakulásához.

Mi lehet a megoldás?

A legnagyobb kihívás talán a harag és ennek a kőkemény léleknek a feloldása. Ahhoz, hogy gyermeked legyen lágynak, befogadónak, és megengedőnek kell lenned.
Tudom azt gondolod, mindent te határozol meg. Akár az orvos véleményét is felülírod. Irányítani szeretnéd  dolgokat, mert AKAROD azt a GYEREKET! Nem is lenne ezzel baj, csakhogy a sok sikertelen lombikozás kudarca nagy mennyiségű haragot termel a lelkedben. Ezt el lehet titkolni magad előtt, és elfordíthatod tőle önmagadat, de ettől még az energiája benned marad.

Ha megengeded magadnak, hogy az érzéseid felé fordulj, akkor sok-sok fájdalmat fogsz ott találni. Mert fáj minden. Nem csak tested, ahogy elvégzik azokat a számtalan beavatkozásokat.

Fáj az a léleknek is

Ahogy a személyzet futószalagként kezel téged. Semmibe veszik az igényeidet, eltapossák a reményeidet. Te mindent megteszel, hiszen ütemre sportolsz és ütemre eszel. Pontosan betartod az orvosi utasításokat, és nem kímélsz se istent se embert, mész mint a buldózer előre. Aztán ott fekszel a beavatkozások során, szét tett lábakkal és meztelen lélekkel. Ki vagy szolgáltatva testileg, lelkileg. Egyáltalán nem csoda, hogy bekeményedsz, hisze nem csak küzdesz, minden sértettséget, megalázást ki kell bírjál.

Egyáltalán nem igaz, hogy csak a mindennapi stressz okozza a meddőséget!

Ezért lehet elégtelen és a lombik sikertelen, ha csupán a relaxációt kezded el mindennapi lazításképpen. Mert bár ez is fontos, de az még inkább, hogy amit átélsz, abban éld meg önmagadat is. Tudom, ez nem könnyű, és ott a vizsgáló asztalon szinte lehetetlen. Néznének rád szidalmazva, ha csak egy könnycsepp legördülne az arcodon. Pedig abszolút helyén való lenne. Még rémült is lehetsz. Ki ne félne, ha nem tudja, mi a következménye a beavatkozásoknak.

Ha még csak kivizsgálnak, akkor attól félhetsz, hogy fájni fog-e, és hogy mi lesz az eredmény?

Ha épp a lombik van soron, akkor aggódhatsz, hogy sikerülni fog-e.

Ha sikerült, akkor életben marad-e.

és így tovább…

Akinek érzései vannak (mindenkinek van, kivéve a pszichopatáknak, de azok nem lombikoznak), szóval annak, nyilván eme érzésekre reagálni fog a teste is. Nos, ha félsz, akkor befeszülsz, és extra figyelmet szentelsz mindennek mert ösztönösen keresed, honnan jöhet a vélt vagy valós támadás. Hevesebben dobog a szíved, kapkodod a levegőt, zúg a füled… stb.

Amikor ez elmúlik, akkor ellazulsz és feltörnek belőled azok az érzések, melyek a félelem következtében jelennek meg: megkönnyebbülés, elpilledés, elengedés…

És ilyenkor rendszerint sírni is szoktunk. Igen, mi felnőttek is. Ugyanúgy, mint a gyerekek, ha félnek, akkor sírnak. Minél jobban félnek, annál jobban sírnak. Ha megkönnyebbülnek elcsitulnak, de halkan pityeregnek. Őnekik még lehet, mert a szocializációs gépezet még nem darálta be az érzéseiket. De ez nem jelenti azt, hogy mi felnőttek, ha tehetnénk ne reagálnánk ugyanígy a minket ért félelemkeltő helyzetekre.

Vagy itt a fájdalom kérdése és a veszteségé.

Ha elveszíted egy szerettedet, akkor is sírva fakadsz. Vajon miért elképzelhetetlen ez, ha a vágyott babádat veszíted el?

A veszteségre adott érzéseinkben nincs különbség. Eltérést csupán az ad, hogy mekkora a mértéke. És ne gondold, hogy az embrióddal csak a vágyott gyermekedet veszítetted el! A frászt! Elvesztetted a jövőképedet, az önmagadba vetett hitedet, a bizalmadat a párodban (mert mi van, ha végül elhagy és mással összejön a gyerek?), reményedet abban, hogy az élet a te általad vágyott irányba kanyarodik.

Ez nagyon nagy teher, és minden egyes sikertelen lombikozással nő a veszteségélmény érzelmi tömege, és halmozódnak benned a temetetlen élmények.

Szóval nem csoda, ha megkeményedsz e küzdelemben, de hidd el, van más út is!

Ők, akik a második és harmadik csoportba tatoznak, s akikkel a munkám során találkozom a terápiás óráimon és tréningjeimen, nyitottak maradtak a lélek felé, a saját belső megismerésük felé.

Nemcsak megélik és elmesélik, hogy milyen érzéseket és élményeket hoz a lombikozás egy pár életébe, hanem megkérdik önmaguktól ezeket is:

  • Vajon mit tettem én ehhez a helyzethez hozzá?
  • Vajon mi lehet az életemben, hogy idáig jutottam?
  • Mi történhetett a családomban, hogy nem sikerül teherbe esnem?
  • Hogyan tudok változtatni az életemen, hogy megfoganjon a magzatom?
  • Tudok-e bármit tenni önmagamért, a párkapcsolatomért, a leendő babámért?

Ha elkezdik a terápiát, és belekezdenek ebbe a szép, de nagyon nehéz munkába, egyszer csak kinyílnak azok a hatpecsétes titkok, lelki szemetes ládák, melyek igenis befolyásolják a sikeres lombikozást.

Nem véletlenül kerülnek az emberek ilyen helyzetbe! Persze a matematikai pontossággal meghatározott értékek között könnyű reális és logikus magyarázatot adni arra, miért késik a baba, és sokkal nehezebb egy két kézzel megfoghatatlan vidékre indulni válaszokért.

Pedig ott vannak azok a lelked mélyén, az érzéseid viharában! Erről itt írtam már előzőleg:

Meddőség lelki okai

Bátran írj hozzászólásban, ha neked egyéb tapasztalatod is van, de ne hallgasd el véleményed, meglátásod se, hadd tanuljunk Tőled is!

Biztos van valaki, akiről úgy érzed, hogy számára a meddőség, a sikertelen lombikkezelések sorozata aggasztó és nehéz. Küldd el ezt a cikket, biztos, hogy segíteni fog neki!

Köszönöm, ha megosztod, és lájkolod, ha tetszett írásom!

Iratkozz fel, és elsőként kapod meg LOMBIK LÉLEK leveleimet!