Sikertelen lombik után törvényszerű, hogy az érzelmi hullámvasutad (amin csücsülsz az egész lombik protokoll alatt) egyfajta mélyzuhanásba taszít téged. Beesel a veszteség gödrébe, ahol a sötétség van, hideg, és ahol a fájdalom lakik.

MIT TÖRTÉNIK VELED LOMBIK UTÁN, AMKOR NEM LESZ KÉT KÉK CSÍK?

Meglátod a teszt eredményét, és beléd hasít: nem sikerült. Lehet kétségbeesel, vagy ledermedsz. Az érzelmi hullámvasutad sebesen hullámzott veled eddig is, de amíg ott volt a remény arra, hogy a beültetés után elindul a kicsi élet, addig ez az érzelmi változékonyság még kibírható volt. De nincs több remény, vége.

Ha ezt nagyon nehéz elfogadnod, akkor tiltakozhatsz ellene, és tagadhatod magad előtt, hogy sikertelen volt a lombikod. ilyenkor napi szinten végzel el teszteket (akár többet is), hiába a sok visszajelzés: 1 csík van – nincs terhesség.
Ebben az esetben még a gyászfolyamatod tagadás fázisában maradsz, ami teljesen érthető: a pszichéd időt kér ahhoz, hogy elindulj veszteséged feldolgozásában.
Ha átjutsz ezen a szakaszon, elkezded keresni az okokat. Miért történt veled mindez? Mi a magyarázata, hogy már megint nem indult el az embrió fejlődése? Mi az oka, hogy megállt a kicsi élet fejlődése? Miért halt el a terhesség? Mit hibázott más, vagy mit vétettél te?

Esetleg találsz felelőst is: mást (orvos, gyógyszer, férj, főnök, munka, barátnő… stb) vagy magadat. Előbbi esetén haragod kifelé fog áramlani, utóbbi esetén saját magadat fogod hibáztatni és ezzel benne is vagy a gyászod következő szakaszában. Könnyen maradhatsz ezen a szinten, ahol a harag és a sok-sok felelősségi kérdés lakik. A magyarázat keresés egyfajta „fejmunka”, agyalás, intellektuális bukfenckedés. A haragodat, dühödet sem mered kiélni, mert arra neveltek, „légy jó kislány”, ők meg nem káromkodnak, nem kiabálnak, nem őrjöngenek, nem csapják szét kalapáccsal a konyhapultot, pedig szíved szerint törtnél-zúznál, amit csak lehet. Így egyet lépsz a dühösséged felé, majd hármat hátra. Ezzel benne toporogsz e harag és agyalás körforgásában. Jó fárasztó dolog ez, érthető, ha kimerülsz!

Innen akkor tudsz továbblépni, ha lejjebb engeded magad a veszteséged gödrébe, de ezen a ponton sokan megtorpannak!
Vajon miért?

A XXI. századi ember egyik legnagyobb tévhite, hogy minden képes kontroll alatt tartani. Sokszor a lombikozós nők is így gondolkodnak. Elég aha elméddel a pozitív jövőképet vizionalizálod, és úgy lesz minden, ahogy azt szeretnéd. Vagy ha beszeded, megeszed, megiszod a „valamit”, akkor létrejön a csoda, és babát szülhetsz majd’ 9 hónap múlva. Minél inkább jellemző rád, hogy magad vagy felelős minden eseményért az életedben, így a sikereidért is, annál nehezebb lesz megbirkóznod azokkal a helyzetekkel, melyekben kiszolgáltatott vagy. Ilyen lehet a lombikozásod is, amiben nagyon sok esemény a természet rendje szerint megy végbe, és amelyek a te vagy orvosaid felelősségi körén kívül esnek.

Nehéz feladni azt a működést, ami hosszú évtizedeken „segített” téged életedben. Önmagadat kívülről nézve, lehetsz nagyon sikeres a karrieredben, vagy nagyon eredményes a kézzelfogható dolgokban. Sajnos ez a pozitív önigazolás nem elég az érzelmi-kapcsolati élmények átdolgozásában, amik sokszor nem csak felfelé ívelő pályát mutatnak. Ilyen kapcsolati élmény lehet a vágyott gyermekért való küzdelem is, hiszen képzeletedben ez a kisbaba nagyon is élő fantáziaképet alkot. Amikor negatív a terhességi teszt, akkor ezzel a vágyott ideával szakadhat meg a kapcsolat, amiből elindul a gyászfolyamat.

Honnan tanuljuk meg (vagy sem) a veszteségeinket feldolgozni, hogyan tanulunk meg (vagy sem) gyászolni, és hogyan fogadjuk el (vagy sem), hogy kudarc is eleme mindannyiunknak?

A veszteség és kudarcélmények feldolgozása is (mint minden egyébé) a gyermekkor tapasztalatain lakik. A legegyszerűbben úgy tudom demonstrálni ezt, ha elképzeled az alábbiakat (itt egy kicsi 1 év körüli gyermekről lesz szó, ahonnan nincs konkrét emlékünk, de a működésünk alapjait nagyon jól szimbolizálja).

Amikor egész kicsiként még kezdő két lábon járó kicsi emberke voltál, sokszor és sokféleképpen estél el. Ahogy itt reagált a környezeted, nagyban határozza meg a későbbi lelki vagy fizikai eleséseid érzelmi átélését.

Ha anyukád, apukád, vagy fontos gondozói személyed EMPATIKUS, érzelem teli átéléssel segített téged a kudarcélményeidben, akkor lesz egy kapcsolatod az ezek mentén NORMÁLISAN és TERMÉSZETESEN LÉTREJÖVŐ belső érzelmi életeddel is.
Pl. amikor először próbáltál labdáért futni, de te nem a labdát érted el (mert az egyensúlyozási képességed még fejlődésben volt!!), hanem a földre pottyantál és potyogó könnyekkel hüppögve sírkáztál, akkor erre kaptál valamilyen szülői választ.

Elég nagy érzelmi távolság van e kettő között:

„Ugyan, ne foglalkozz vele, pattanj fel, fuss tovább! No, nem sírunk, ez katona dolog! Gyerünk szaladj tovább, lássam no, milyen ügyes vagy! Gyerünk már, ne nyekeregj itt, hát mi ez? Semmi különös, eb csont beforr! Ezen sírni? NO, EZT NEM SZABAD! NEM SZABAD SÍRNI! Lesz még nagyobb. bajod is, akkor mi lesz majd? Ezen nem sírunk, gyerünk fuss tovább, nézd itt a labda, ezzel foglalkozz, ne azzal a kis semmiséggel a térdeden…..!”

Ehelyett így is lehet viszonyulni a testi és lelki sérüléseinkhez:

„Óh, édesem, jól kifogott rajtad ez a helyzet! Te szaladnál már, de még kis gyakorlatlanka vagy. Hát persze, hogy elestél, ez természetes! No gyere, ülj az ölembe! Óh, itt lett egy kis bibi, no adok rá anya/apai gyógypuszit. Fáj, ugye? Persze hogy fáj, hiszen lehorzsolódott a térdedről a bőrke. No ez pár napig fájni fog, lehet, hogy sírni fogsz miatta, de sebaj, majd óvatosan ápolgatom Neked, és vigasztallak téged! No gyere, bújj csak ide hozzám, gyere ülj csak ölembe, míg megnyugszol, aztán meglátjuk, hogy szeretnél-e még labdázni, vagy sem (halk dúdolgatós-ringatós-puszilgatós MELEG ölelés)….!”

Érzed a különbséget?

Az egyik szülői magatartás ráhangolódik a gyermek fizikai-lelki szükségleteire, a másik nem.
Az egyik vigaszt nyújt, támogat, megtart a „kínban”, a másik cserben hagy és lenevel önmagadról.
Az egyik elfogadtatja, hogy bizony ez egy ilyen helyzet, a másik letagadtatja, semmissé teszi a kudarcokat.
Az egyik megsegít az elfogadásban és feldolgozásban, a másik semmiféle mintát nem ad, nem mutat, ezzel cserben hagy.

Hogyan hat ez a sikertelen lombik érzelmi következményire?

Pont úgy viszonyulsz önmagad nehéz pillanataihoz, ahogy arra szocializálódtál korábban. Ha van eszközöd a lelki nehézséged, így a veszteségeid átélésében, azaz kaptál az érzéseid differenciálásához eszközöket, módszereket, akkor nem elfordulsz a veszteségedtől, hanem időzni tudsz benne. Nem azt mondom, hogy ez kényelmes érzésekkel teli állapot! Fenét! Itt ahol a bánat, fájdalom, kétségbeesés lakik, ott levertség, fáradtság és búskomorság is van. Ez kihat a mindennapokra, de ha engeded, és van korábbról veszteség feldolgozási élményed, akkor ismereted is van, hogy ez mi módon hat majd rád, és mennyi ideig színezi életed. Ez a tapasztalat segíti a sikertelen lombikod fájdalmának átélését: persze, hogy sírsz, hiszen elesett életutad (mint a kisgyerekes példában is történt). Persze, hogy fáradt vagy, hetek óta hullámzol az érzelmi vasutaddal, és ez sok-sok pszichés energiát elszív. A fizikai kimerültség is teljesen érthető, hiszen a testedet először felturbóztad a lombikra, most meg épp méregtelenítési folyamat zajlik. Bár mindig sportoltál, de az elmúlt hetek mozgási korlátozása miatt, a tested fittsége sem a régi. Aki nem mozog, nem sportol valamit rendszeresen, az rengeteg pozitivitást hozó hormontól is elvonja testét, így ezek a feldolgozási módok is hiányoznak.

Mégis, ha mersz időzni a fájdalmadban, és képes vagy elsiratni a babázás pillanatnyi reményének elillanását, akkor esélyed van a lelki megnyugvásra, a felszabadulásra is.

Mi történik ha elfordulsz a veszteségeidtől?

Ott hagyod a veszteség gödrét a tátongó mélységével és a sötét gondolatokkal együtt. Félelmetes ránézni erre a gyászra, mert nincs hozzá „megoldásod”, nem tudod, mit kezdj vele. Így már nem csak a sikertelen lombiktól félsz, hanem annak feldolgozásától is rettegsz.

Mit tanultál korábban?

Ne foglalkozz vele, menj tovább!

Oké, hát cselekszel. Munkamánia, extrém sport, még durvább diéta, még több megoldás keresése a neten a babátlanságra, akár őrületbe menő kontrollmánia indul útjára. Csak a cél lebeg az orrod előtt. Mint ahogy a kisgyereket is lenevelték önmaga megértéséről, és csak a labdára volt szabad fókuszálnia, pont ezt teszed te is. Csak a baba, csak a baba, csak a baba. Lassan az élet eltűnik a látókörödből.

Miért történik mindez?

A válasz egyszerű: annyira ismeretlen a veszteség érzelmeinek közelébe menni, hogy minden energiádat annak eltüntetésére fordítod. Csakhogy nem lehet kiírtani az életed élményeit, nincs rá mód, hogy eltüntesd azokat. Illetve lehet elterelni magad a bánatodtól, de ezzel nem szűnik meg annak léte, csak átterelődik máshová.
Pl. itt a félelmed: félsz a veszteséged érzelmi gödrétől. Azért félsz tőle, mert NINCS ISMERETED, hogy mit kezd vele. NINCS MEGOLDÁSI MÓDOD, hogyan dolgozd fel a veszteséged érzelmeit. NEM KAPTÁL KÓDFEJTŐ KULCSOT ÖNMAGAD ÉRZÉSEIHEZ.

Mi emberek az ismeretlentől extrém módon félünk, így érthető, hogy elmenekülsz mindattól, ami ismeretlen, és átvágtatsz abba a zónába, ahol minden kiszámítható, átlátható, ismert. Ha ez a munkád, akkor extrém teljesítményt vagy képes nyújtani. Ha ez a sport, akkor tízszer annyit nyomsz háton. Ha ez az étkezési kontroll, akkor keresel egy még vadabb diétát. A lényeg, hogy szeretnéd a félelmedet eltüntetni, de ne gondold, hogy ez sikerül!

Óriási mértékben áraszt el félelemmel a babátlanság gondolata.A „Mi van, ha…..?” kezdetű kérdések cikáznak elmédben. Ezzel tele leszel stresszel, és érzelmileg kicsinálod magad.

Honnan indultál?

Féltél a veszteséged feldolgozásától. Mára már minden félelmetes lett. A jelen, a jövő rémisztő formákat ölthet benne, MERT A MÚLTADBAN OTT MARADTAK AZOK A TÖRTÉNÉSEK, ami gyűlnek bele a gyászos veszteséged gödrébe! Semmi nem tűnik el, és az érzelmei következményeik csak gyűlnek és gyűlnek. Te pedig kikészülsz, mert minél több minden van ebben a gödörben, annál nagyobb meló a félelmedet kordában tartanod. Lesz egy víziód: ha csak kicsit is közelebb engeded magad a gödörben levő életélményeidhez, örökre oda veszel, mindent elárasztanak majd. Ez is egyre félelmetesebb lesz….

Mit tehetsz ezzel a sok veszteséggel?

Utálni fogsz, sajnálom, de csak ez az egy segít: Dolgozd fel!
Hogyan? Engedd magad közelebb és közelebb. Vedd sorra milyen élmények várnak itt temetésre? Mik azok a történések, amikkel dolgod maradt!

Indulhatsz az érzéseidtől, és kereshetsz ezekhez élményeket, de ez a nehezebbik út, hiszen épp ez a félelmetes, hogy nincs eszközöd az érzéseid differenciálásához, megnevezéséhez, átéléséhez.
Ilyenkor kezdd el felsorolni a történéseket és eseményeket, amikhez majd később gyűjtesz érzéseket.

Tudom, hogy ez irtó nehéz, és sokszor annyi sok minden gyűlik össze, hogy egyedül már nem bírod el ezek cipelését. Ilyenkor gyere el hozzám, hidd el, tudok segíteni benne! Ott leszek melletted végig ebben a mélyen fájdalmas gyászban!

Mi lehet a legnagyobb hiba, amit elkövetsz sikertelen lombikok után?

Az, hogy teljesen kihagyod életedből ezeket a feldolgozási folyamatokat, és marad egy tátongó nagy gödör, aminek jeges lehelete kísértetként követ majd életutadon. Ott laknak majd benne a múltad eseményei. Összeaszalódnak, rothadnak, és bűzlenek majd.

Mi történne, ha eltemetnéd őket?

Esélyt kapnának az átalakulásra, átformálódásra.
Amikor eltemetsz valami élőt, akkor az a természet részévé válik. Tápanyag lesz belőle. Ilyen a komposztálóba dobott élő zöldhulladék, ami humusszá, a föld legjobb vitaminjává transzformálódik. Nem krumplihéj marad, hanem tápanyagban dús komposzt, amit ha beforgatsz a veteményesed földjébe, akkor abból sokkal életerősebb zöldség vagy gyümölcs fejlődik majd.

A te élményeid is így viselkednek!

Vagy ott hagyod őket egy nyitott sírgödörben elintézetlenül vagy elgyászolod, majd beforgatod őket, és esélyed lesz egy vidámabb, élettel telibb életre.

Nehéz? Nagyon.
Van esély rá? Naná!
Segítség is van? Igen, itt vagyok!

Kéred? Jelentkezz be hozzám!