Önismeretben gazdag gyönyörű üde tavaszt Neked!
Elérkezett a KÉRDEZŐNAP!
- Ha eddig nem tudtad kitől megkérdezni,
- Ha eddig nem merted megkérdezni,
akkor itt az idő, hogy feltedd a téged érintő problémával kapcsolatos kérdéseidet!
Az alábbi témákkal kapcsolatban várom a kérdéseket 2014. március 23. vasárnap éjfélig!
- Önismeret
- Meddőség lelki okai
- Nőgyógyászati betegségek lelki okai
- Szexuális problémák lelki okai
- Párkapcsolati problémák
Minden kérdést 10 napon belül megválaszolok!
A kérdéseket a “Hozzászólás” rovatba írd, amit itt találsz az oldalon, menj lejjebb!
Ha a kérdést beírtad, nyomd meg a zöld színű “hozzászólás küldése” gombot!
Ölelés: Viki, a Lélektündér
Kedves Viki!
Milliónyi kérdésem lenne, de azok megválaszolásához a körülmények vázolására is szükség lenne.Ezért választottam egyet a fontosak közül, nem a legfontosabb de meghatározó.Úgy gondolom az önismerethez szorosan kötődik a téma.Személy szerint lassan húsz éve dolgozom, több szakmát is “kitanultam”, de igazi eredményeket nem tudtam soha felmutatni.Mára belefáradtam a keresgélésbe, az új hajszolásába, a reménykedésbe, hogy majd jobb lesz!Nem lett jobb és attól tartok így nem is lesz.Rá kellett jönnöm, hogy az eredeti szakmámban is lehettem volna elégedett, sikeres stb. Nem ott van a baj.Ugyanazokat a köröket futom, eljutok egy szintre ahonnan már nem vagyok képes fejlődni, vagy elfogy a türelmem, de lehet, hogy tényleg valami nagyon más lett volna nekem való.Sok munkahelyem volt, és ezt nem nézik túl jó szemmel az interjúkon.Bizonyos szempontból jogos, más szempontból kevésbé.Gondolok itt most arra, hogyan bánnak az emberrel ma egy “átlag” munkahelyen.Rengeteg munka, ehhez mérten iszonyú kevés fizetés, elcsalt szabadságok, fenyegetés “ha valami nem tetszik…”, és még sok minden.Abban biztos vagyok, hogy a hozzáállásommal nincs baj, amit lehet megteszek, de elég gyorsan belefáradok abba, hogy csak adok, de nem kapok vissza semmit.Ez a csalódottság pedig mindig ugyanazt eredményezi, utálom amit csinálok és menekülnék! De nem lehet állandóan menekülni, főleg mert ott sem lesz jobb!Nem szaporítom tovább a szót, mert biztosan sok mindent ki tudsz hámozni ebből is!Előre is köszönöm válaszod!
Kedves Viki,
16 éves voltam, amikor közölte az orvos a szokásos ultrahang-és hormonvizsgálatok elvégzése után, hogy PCO-m van, ami nem gyógyítható, viszont teherbe nem fogok esni, illetve menstruálni sem fogok rendesen. Két választásom van, attól függően, hogy gyermeket szeretnék vagy menstruációt: hormonkezelés vagy fogamzásgátló tabletta. Szerencsére sikerült egy gyermeket szülnöm a hormonkezelések következtében, de a mai napig nem értem, hogy miért?
Egyes orvosok szerint lelki okai vannak, mások szerint genetika. Ugyanakkor azt olvastam, hogy jelenleg a nők 10-20%-át érinti. Ráadásul a betegség – nevezzük annak – inzulinrezisztenciával is párosul, amit eddig figyelmen kívül hagytam.
A kérdésem, hogy a nők 10-20%-a lelki beteg, vagy genetikailag sérült. Volt már aki meggyógyult? Én már nem akarok gyermeket szülni, de minden egyes családot alapítani vágyó sorstársamért vérzik a szívem. Mit mond erre a modern lélektudomány? Help!
Kedves Viki!
Sosem gondoltam volna, hogy így alakul az életem, de sajnos megtörtént. A volt férjemtől hamar teherbe estem, de elvesztettem a 3. hónapban. Később kiderült csak lombikkal lehet közös gyermekünk. Ezt nem vállaltam, mert nem volt olyan erős a kapcsolatunk. Miután elváltam, lett egy másik kapcsolatom, melyből ezidáig szintén nem született gyermekünk. Már 43 éves vagyok, nagyon szorít az idő. Ráadásul két éve megműtöttek és kiderült, hogy endometriózisom van, melyet fél éves hormonkezeléssel “meggyógyítottak”. A meddőségi központban kiderült továbbá, hogy inzulinrezisztenciám is lett. Mindez nem lenne elég, még a “párom” az első insemináció után közölte, hogy ő ezt nem szeretné tovább folytatni ilyen formában. Tudtam, hogy nem igazán akar már gyereket /neki már van több is/ én viszont igen, így a kapcsolatunk a gyerek kérdéstől függött. Az insem után szakítottam vele, de 3 hónap múlva kibékültünk. Nem tartott sokáig, most úgy néz ki újra, de végérvényesen el kell váljak tőle. Orvosnál már voltam, de sajnos most egyedül kell folytatnom. Nagyon nagy erőre lesz szükségem, ráadásul az orvos szerint a lombikhoz is nagyon kevés az esélyem….
Szóval tudom, hogy a hormon problémáktól eltekintve a lelkiek miatt sem estem teherbe. Sosem éreztem azt, hogy a “párom” mellettem állna, támogatna… nem a társam. De hát már nincs időm új kapcsolatra!
Abban kérném a segítséged, mindezt hogy dolgozzam fel, miből merítsek erőt, energiát. Nagyon szeretnék kisbabát. Ugyanakkor szeretném, ha lenne apukája, együtt egy családban élnénk…. Javasolnál valamilyen stresszoldó technikát, vagy más gyógymódot, lehetőséget? Előre is köszönöm neked!
Tisztelt Doktor nő!
Párkapcsolati kérdéssel fordulnék Önhöz. 22 éves vagyok, májusban lesze gy éve, hogy véget ér az első kapcsolatom (11 hónapja single vagyok). Jól érzem magamat singleként, nem vágyom senkire. Azt gondolom, nem funkcionálnék jól egy kapcsolatban most és nem is lenne időm senkire. A barátaim állandóan azt kérdezik, hogy bírom egyedül, erre mindig azt felelem, hogy: “jól”. Néhány férfivel megismerkedtem a szakítás óta, de senki sem gyakorolt rám mély benyomást. Hiányzott belőlük az a plusz…
Újév óta erősebbnek élem meg Roli hiányát. Tavaly egyértelműen különbséget tudtam tenni közte és a vele megélt emlékek között, most úgy érzem, mintha még szeretném… a napokban nagyon hiányzik, pedig mindjárt eltelt a gyászév (lehet, hogy valójában csak most kezdődik?). Érdekes, a levegőben érzem az illatát, érzem még magamon az érintését… de nem szeretnék visszamenni hozzá, mert nem működött ez a kapcsolatot. Ostobaság miatt szakított velem (utána keresett is néhány héten át) azóta semmi… néhányszor láttam egy szórakozóhelyen, decemberben beszéltem vele néhány szót. Bár megszoktam hogy nincs, annyira furcsa nélküle… az fáj a leginkább, hogy így el tudott dobni egy hülyeség miatt!! Mindig azt mondta, hogy jobbat érdemelnék (mindenki ezt mondta és én mégis mellette maradtam) egyébként, Roli még jobban szerelmes volt, mint én, végig. 3 és fél évet tartott a kapcsoltunk (neki is én voltam az első) egyidősek vagyunk. És néha még mindig nem tudom elhinni, hogy így lett vége. Tulajdonképpen, meg sem indolkolta, csak azt mondta, “jobb ez így”. Neki sincs senkije, néha hallok róla közös barátoktól, de én nem keresem őt, annak ellenére, hogy hiányzik. Amikor láttam, ugyanolyan szkmorú volt a tekintete, mint amikor szakított velem. Nagyon intenzívnek éltem meg a kapcsolatunkat.
Hogy tudnék ezekkel a paradox érzésekkel megküzdeni? Mit csináljak az emlékekkel? Elszomorítanak. Furcsa érzések vannak bennem, egyszerre vagyok vidám és szomorú. Tényleg szeretem még vagy csak hiányzik valaki mellém és mivel ő az első és az utolsó emlékem, azért érzem úgy, hogy szeretem még?
Várom válaszát,
Üdvözlettel:
Evelin
Tisztelt Doktornő!
Magánéleti problémával kapcsolatban fordulok Önhöz. 35 éves nő vagyok, párom 34. 12 éve ismerjük egymást. Amikor megismerkedtünk ő nagyon tapasztalatlan volt a párkapcsolat terén. A kapcsolatunk legelején kötött megállapodásaink a mai napig nem működnek. Rengeteget próbáltam vele beszélni erről, de úgy érzem szinte ugyanazt a köröket futjuk. Nekem egy párkapcsolat a bizalom, hűség, őszinteség, jóban-rosszban… Páromnak közös ismertségünk alatt meghalt az egész családja, ráadásul kiderült, hogy gyógyíthatatlan beteg, nagyon ritka fajta izomsorvadásban szenved, ami szemmel is látható rajta. Nagyon rossz családi körülmények között nőtt fel, egyáltalán nem mondható, hogy kiegyensúlyozott családban. Rengeteg heget hordoz a lelke miattuk. Szégyenében még a vezetéknevét is megváltoztatta. Önértékelési problémákkal és depresszióval küzd. Hiába próbáltam utat mutatni neki a lelki gyógyuláshoz, próbáltam felsegíteni, sajnos kevésnek bizonyultam ehhez a feladathoz. Biztatásomra leérettségizett, majd közgazdász végzettséget szerzet az egyik főiskolán. Nekem is van 2 diplomám. Egymást segítve úgy véltem közösen minden probléma megoldható. Mindig azt kértem tőle, hogy bármi történjék is, legyen őszinte, beszéljük meg, hisz csak így találunk megoldást. Sajnos az intim életünk sohasem volt kifejezetten jó, a körülmények és az élethelyzetek rengeteget rontottak az amúgy is félévente eltöltött intim órákon. Ráadásul kiderült, hogy más igényeink vannak, nem egyeznek az erkölcsi normáink teljesen, mások a határaink és a közös boldogulásért is különböző hangsúllyal állunk. Habár az évek alatt folyamatosan beszélgettünk a dolgokról, kiderült, hogy valójában máshogy gondolta, mint ahogyan mondta. Hogy a tárgyra térjek, párom a családjától nem egészséges normát látott intimitás terén, valamint megaláztatásban is részesítették. Ezek véleményem szerint elképesztő sebeket okozhattak neki. Javaslatomra voltunk már pszichológusnál is, de azt tanácsolták, hogy menjen el egy olyan szakrendelésre, ahol hasonló problémákkal küzdő emberekkel beszélgethet, valamint, hogy több irányból kellene szakember segítségét kérni. Itt meg is állt a dolog, mert a pszichológus azt mondta, hogy amúgy nincs elveszve, nem súlyos a probléma. De a problémák nem lettek kezelve, itt megtorpant a dolog. Párom azt mondja tisztában van azzal, hogy depressziós, és kapálózást azt én is látok tőle, de ennyi. Próbálja akarni. Neki az intimitás szinte egyenlő a feszültséglevezetéssel. 15 évig sportoló volt. Sérülések miatt abba kellett hagynia épp amikor megismert engem. Gyerekkorától kezdve a szexualitást egymagával gyakorolja a pornó segítségét hívva ehhez. EZ mellettem a következőképp zajlott: kapcsolatunk elején amikor ez kiderült kértem, hogy a szexet ne csupán feszültséglevezetésre használja, mert nem akarok ennek egyik tárgya/eszköze lenni, a közösen megélt intimitás sokkal nagyobb örömöket tud okozni. Ráadásul a korai magömlés is nagy probléma volt, amin az ő szokásai csak rontottak. Megbeszéltük a dolgokat, azt mondta rendben közös érdekért mindent. Az első 3 évünk távkapcsolatban zajlott, ami igencsak megnehezítette a dolgokat. 6 év után összeköltöztünk végre, azt gondoltunk eljött a mi időnk, de valahogy a korai magömlés problémája semmit sem változott és valahogy mindig csak görcsösen és egyre ingerültebben viselkedett e téren. Már odáig jutott a dolog, hogy mellettem- szó szerint mellettem a vonaton, mertón stb. elkezdett más lányokat nézegetni, szemezgetni. A munkahelyén félreérthető kapcsolatba keveredett egy másik lánnyal. Sejtettem, hogy valami nagyon nincsen rendben. Megkérdeztem szeret-e még, és hogy van-e értelme folytatni részéről a kapcsolatunkat. Azt mondta neki csak én kellek. Közel 9 év után kiderült, hogy nem tudott leállni a saját feszültségének a régi berögzött levezetéséről sem, maradt a pornó és a szexet ugyanúgy a feszültség levezetésére használta- velem is. Akkor ezt újra megbeszéltük, hogy adjon nekünk is esélyt. Ezután csak én voltam, viszont én olyan bizalom- és remény vesztett és csalódott, hogy már nekem nem volt kedvem az egészhez. Nemsokkal később elköltöztünk ápolni a beteg nagymamáját. Az ottani körülmények között nem sok esélyünk volt egymásra. Én vigyáztam a nagymamájára éjjel-nappal, ő pedig készült az államvizsgára és dolgozott mellette amíg a munkahelye tolerálta a főiskolát. Ekkor ismét mély zuhanás. Fél év esett ki munka nélkül. Elképesztő nehéz volt… Nagymama, aki mindent megtett, hogy a lehető legrosszabb legyen a közös életünk és ennek még hangot is adott- idén tavasszal meghalt, de a magánéletünk semmit sem változott. Én küzdöttem a bizalmatlansággal ő a depressziójával. Nemrég újra észrevettem, hogy ha nem történik olyan mélységű intimitás kettőnk közt, amit elvár, akkor egyre ingerültebben viselkedik.Kértem legyen türelemmel, oldjuk fel együtt a gátakat. A 35. születésnapomon kiderült számomra a számítógép által- ismét szentül tagadta-, hogy összesen 1 évig bírta, aztán depis lett és újra a régi nóta, bár jóval ritkábban. Katasztrófaként éljük meg mind a ketten az egészet. Nagyon vágyunk a másikra, de nekem nem megy úgy, hogy tudom a párom a szexet csak feszültséglevezetésre használja velem is, ráadásul ehhez monitoron keresztül számára kívánatos hölgyeket is bevon a saját intim szférájába. Bennem valami megszakadt. Nekem a párkapcsolat minden része 2 személyről szól. Tudta, hogy én konzervatív vagyok e téren és ha pornó az igénye mellettem a vágyai beteljesedésére azt megcsalásként élem meg. Én ezt a legelején már elmondtam neki. Bármilyen nehézség volt az életében (anyukája halála, apja utcára tette, gyógyíthatatlan ráadásul örökletes betegsége kiderülése, munkanélküliség…) mindig mellette álltam. Most teljesen hitevesztettnek, becsapottnak, megalázottnak és kihasználtnak érzem magamat. Én a szexet félre tudtam tenni bizonyos életszakaszunkban, ha a helyzet így kívánta. Ő nem. Hiába adtam tanácsot, hogy újra kezdjen valamit sportolni, ha bármit megfogadott az csak ideig óráig ment. Hogyan lehetne a szexhez való viszonyán változtatni? Neki ez a legfontosabb. Bár ismét azt mondja, hogy mindenképp megpróbál most már gyökeres szemlélet és teljes életmódváltást. Megjegyezném, most kezdtük volna az igazi közös életet. Most lett saját lakásunk, van munkája, idén őszre-télre gondoltuk, hogy megpróbáljuk a babát összehozni. Miután ismét lebukott- ránk soha nem jellemző módon- elmentünk egy bárba koktélozni, mert úgy éreztem muszáj azonnal oldani ezt a dolgot valamivel. A koktélozás végeredménye egy közösen soha át nem élt gyönyörrel teli hajnal. Nem hittük volna soha, hogy valaha, főleg 12 év távlatában együtt megélünk ilyet. Ő reményekkel teli, én kétségbeesett. Mert ugyan végre megtörtént a tökéletes érzelmekkel átitatott együttlét, de végül is az alkohol volt előtte a feszültségoldó szer. Mégsem ihatunk öröké annyit…, ráadásul betegségből adódóan egyikük sem ihatna alkoholt. Vajon gyógyíthatók-e a sebek. Van esélye a felállásra? A pornó és saját magának való örömszerzés valamiféle pótszer, esetleg függőség részéről? Ki lehet végleg szállni ebből az ördögi körből, vagy mindig is ott lesz a visszaesés lehetősége? Válaszát előre is köszönöm/jük! Tisztelettel: Crystal
Kedves Crystal!
Köszönöm, hogy megtisztel bizalmával!
Ha jól értem az elmúlt 12 éve arról szólt, hogy egy másik, független embert próbált átalakítani olyanná, amilyen Önnek megfelelne. Nos, ez nem fog menni, és nem is tudok ehhez tanácsot adni, hiszen minden ember csak akkor képes a változásra, ha ezt önszántából, belsőből vezérelve teszi.
Az ön feladata sokkal inkább az lenne, hogy megválaszolja:
Miért ebben a kapcsolatban él?
Mi működteti önben azt, hogy egy másik embert kontrolláljon?
Ez a működés Önnek ismerős-e korábbról?
A párkapcsolatában előforduló konfliktusok vajon ismétlődőek-e?
Önnek milyen a szexualitáshoz fűződő viszonya?
Hogyan tudná felszabadultabban élni azt életét úgy, hogy közben nem helyezi a fókuszt a másikra?
Önnek mi okoz örömet, ami nem a másikkal kapcsolatos?
A párja gondjaiért ő felel.
Az ő gondjait vagy a párkapcsolati krízisének kérdéseit csak ő tudja feltenni és azok válaszéért is ő felel, ezthagyja meg neki!
Kívánom, hogy legyen békésebb és örömtelibb a párkapcsolata, üdv: Viki